Portói a filoxéravész előtti időből
Daniel Gonçalves Maiával beszélgettünk 1. rész
2014-07-24 | Tóth Adrienn
A Coimbra de Mattos pincészet Portugália északi részén, a Douro-völgyben található. A ma is családi tulajdonban álló pincészet egyike a legősibb, portóit készítő borászatoknak. 2014-ben úgy döntöttek piacra lépnek egy olyan tétellel, amelyet immár öt generáció óta őriznek pincéjükben. Az 1858-ból származó Valriz Very Old Tawny Port kapcsán a pincészet exporttevékenységét és e tétel nemzetközi bemutatását végző exPort képviseletében Daniel Gonçalves Maia nyilatkozott a Vinoportnak.
A világ meghatározó bortermelő családjainak körében mindig is jellemző gyakorlat volt – főleg a múltban –, hogy a legérdekesebb évjáratokból félretegyenek eltérő mennyiségeket. Mindezt azzal a céllal tették, hogy a borok elérjék azt a fejlettségi fokot, amely csak a hosszabb palackos érlelés útján valósulhat meg. Az időnek ugyanis pótolhatatlan szerepe van bizonyos, a borban lezajló kémiai folyamatok megvalósulásában. Ezeknek a pincészetek tulajdonában álló régi készleteknek pedig folyamatosan nőtt az értéke, már amennyiben valaha piacra léptek velük egyáltalán.
A Coimbra de Mattos egyike a legrégebb óta portóit készítő családi pincészeteknek, hiszen a XVI. században telepedtek le Douróban. Számukra ilyen különleges volt a szóban forgó 1858-as évjárat, amelyben ehhez a Valriz Very Old Tawny Porthoz a szőlőt szüretelték.
A portói borok készítéséhez évszázadok óta hozzátartozik az érlelés, ez a tétel azonban messze kiemelkedik az átlagból, hiszen ez a folyamat az esetében 155 éven át tartott. A tény, hogy ez az 1858-ból származó bor megérte a jelenkort, ritkaságánál fogva különleges státuszba emeli.
A 155 éves érlelésen túl vannak egyéb tulajdonságai a bornak, amely emeli az értékét?
A tétel gyűjtői értékét egyrészt az fokozza, hogy ezt a portóit ugyanaz a család készítette és érlelte egészen a mai napig, amelyik most piacra dobja. Ezentúl azonban annak is jelentősége van, hogy a bor palackban érett, ez garantálja, hogy olyan tételről van szó, amely valóban egy évjáratból származik.
Végül pedig azzal is érdemes tisztában lenni, hogy 1858-as származásánál fogva ez a bor a filoxéravész előtti időkből származik, már pedig manapság nem túl sok hasonló kondícióval bíró tétel mondhatja ezt el magáról, érkezzen bár a világ bármelyi pontjáról.
Mit tudhatunk arról, aki ezt a bort készítette?
Domingos Ayres de Mattos 1829-ben született és 1890-ben hunyt el. Ő készítette és ő is palackozta ezt a bort, majd később a saját házához tartozó pincében helyezte el, amelyet „Casa de Cima”-nak nevezett. Fia, António Ayres de Mattos (1879–1956) a cég jelenlegi tulajdonosainak édesapja felfigyelt a tétel a magas minőségére. Abban azonban, hogy örökül hagyja ezt a készletet gyermekeinek, a bor érdemein túl valószínűleg érzelmi okok is szerepet játszottak.
1969-ben ezt az immár történelminek mondható portóit újrakóstolták, hiszen a magas minőség megőrzése érdekében elkerülhetetlen volt az újrapalackozás. E művelet elvégzése után a család úgy döntött, hogy tovább őrzik a pincéjükben a bort a következő generációk számára.
155 év érlelés után 2013-ban került újra kóstolásra e portói, és mivel korához képest ekkor is jó állapotban találták, újbóli palackozása mellett döntöttek, és egyúttal érdemesnek érezték az érettség fokát arra, hogy megosszák örökségüket a világgal.
Tawny portói
Ezt az alkohol hozzáadásával erősített bort helyi kék szőlőkből készítik, majd hordóban érlelik, ahol folyamatosan kiteszik bizonyos fokú oxidációnak. Ennek köszönhető e jellemzően édes bor mogyorós karaktere.Ez az egyetlen régi tétel a pincészetben?
A Coimbra de Mattos más régi portói évjáratokat is őriz a pincéjében. Ez a tétel azonban azért különleges, mert a legidősebb mind közül, és mert nem évjáratok házasításából született, hanem egyetlen év termése. Az 1858-as portói bemutatása egyedi alkalom, amelyet nem ismétlünk meg később.
Emellett meg kell jegyezni, hogy bár most tagadhatatlanul az 1858-as Valriz Very Old Tawny Port került a figyelem középpontjába, ezentúl bemutatunk egy Valriz Very Old White Port Dry-t is, amely egy száraz, fehér portói és jelen esetben egy olyan cuvée, amely a pince legrégebbi fehér portói tételeinek házasításából született.
Ezt a bort gesztenyefa hordóban érlelték, ötvözve az 1900-as, 1927-es és 1960-as szüretek terméseit. Tudomásunk szerint ez a valaha forgalomban megjelenő, hordós érlelésű tételekből készített legidősebb fehér portói házasítás.
Mit tudhatunk az 1858-as évjáratról?
Az IVDP (Instituto dos Vinhos do Douro e Porto) feljegyzései úgy számolnak be erről az évjáratról, mint a XIX. század egyik legjobbjáról: „1858 – Egyike a század legjobb évjáratainak, borait a kiemelkedően nagy test jellemzi. A szüret korán zajlott le, szeptember elején.”
Miben különbözött az 1858-as szőlőművelés a maitól?
Szőlészeti vonatkozásban érdekességnek számít, hogy a lisztharmatot és a peronoszpórát, ezt a két Amerikából származó gombás betegséget a Douro völgyében először 1852-ben és 1853-ban fedezték fel. Ez azt jelenti, hogy 1858-ban már használniuk kellett ként és rezet a szőlészeknek, hogy felvegyék a harcot e betegségekkel szemben.
E szerektől eltekintve azonban más gombaölőt még nem alkalmaztak a szőlőben, ahogyan még nem vetettek be rovarölő és gyomirtó készítményeket sem. Ennek okán fogalmazhatunk úgy, hogy e korban a szőlőművelés a biogazdálkodás szabályai szerint zajlott.
A filoxéra, amely a XIX. század második felében Európában majdnem az összes Vitis vinifera szőlőt elpusztította, a Douro völgyében csak 1867-ben jelent meg. Ez azt jelenti, hogy 1858-ban még az összes helyi fajta az ősi módon, saját gyökerén nőtt, míg manapság a betegséget okozó szőlőgyökértetű fenyegetése miatt elkerülhetetlen az amerikai eredetű vagy hibrid alanyok használata.
A történelmi érdemeken túl e ténynek mi a jelentősége a borminőség szempontjából?
Manapság az egyes szőlőfajták hivatalos klónjait telepítjük, amelyeket egyetlen konkrét növényről szaporítottak. Abban az időben azonban az volt a megszokott, hogy még egy fajtán belül is nagy változatossággal lehetett találkozni egy területen, sőt inkább a vegyes, mint a fajtatiszta ültetvények voltak jellemzőek. Manapság ennek okán azt a nagyon kevés, filoxéra előtti ültetvényünket, amely megmaradt, különös gonddal kell őrizni, mert utánozhatatlan komplexitással gazdagítja portói borainkat.
Interjúnkat holnap a borkészítés kérdésével ITT folytatjuk.
Winelovers borok az olvasás mellé
Hírlevél
Ha tetszett a cikk iratkozz fel
hírlevelünkre!